Sziasztok!
Mielőtt eljöttem volna otthonról, sokan mondták azt, hogy meglátod, az elején neked könnyebb lesz az elválás, mint a családodnak, viszont ahogy múlni fog az idő, neked lesz egyre nehezebb. igazuk volt.
Mikor kijöttem ide, az első hónap az újdonság jegyében zajlott. Először álltam a saját lábamra, segítség nélkül próbáltam beilleszkedni egy másik ország másik világába (több-kevesebb sikerrel), először tapasztaltam meg az önállóság kezdetben mámorító érzését. Akkor még felfedezésre váló kaland volt Tours, minden hely ismeretlen és új volt számomra, a rengeteg kirándulás, a gyönyörű kastély, a meleg és kellemes vénasszonyok nyara, az ismerkedés ezzel a másik világgal :). Eltelt egy hónap, és én azt éreztem, hogy még nem akarok hazamenni, hogy szörnyű érzés lesz, hogy itt kell hagynom ezt az új helyet, amelyet még csak most fedezek fel, de ami izgalmas és varázslatos számomra. Az otthon távolinak tűnt, időnként hiányzott, de vonzott még az új hely.
A következő hónapban aztán jött a pofon: januárban vissza kell jönni vizsgázni. Először éreztem azt, hogy nem akarok itt lenni, nem akarok visszajönni, otthon is jó lesz. Azt hittük, hogy ennél rosszabb itt nem történhet velünk. Aztán rájöttünk, hogy még rosszabb dolgok is vannak. Elkezdtük unni az itteni adminisztrációt, azt, hogy semmit se lehet normálisan elintézni, hogy nincsen internet (na, ez alól kivétel vagyok, de gondolok a többiekre is), én személy szerint elkezdtem unni, hogy állandóan mosni kell, bevásárolni, gondoskodni, hogy minden rendben és tiszta legyen... És az otthon képe kezdett egyre csábítóbbá válni. Ha eszembe jutott kicsi szobám, belesajdult a szívem, ha arra gondoltam, hogy veszek egy forró fürdőt, egyszerűen már elképzelni se tudtam. a honvágy először jelentkezett.
De aztán meglátogatott kicsiny családom, és egy picit erőt merítettem a látogatásukból. De sajnos ezt nagymamám halála miatt hamar elvesztettem, mikor borzasztóan szerettem volna otthon lenni a szeretteim között, a karjaik között kisírni magam, de sajnos nem volt lehetőség a hazamenésre. Ezért az itteni lányok karjai között sírtam, és ők vigasztaltak a legjobb tudásuk szerint, ami nagyon sokat segített, és nagyon köszönöm nekik.
Azóta átléptem az egyhónapos küszöböt. Már csak 25-t kell aludnom, és újra otthon leszek :) Már nagyon várom. Szép volt itt, jó volt itt, soha nem fogom bánni, hogy kijöttem, de köszönöm, asszem nekem ennyi elég volt :) Hiányzik a családom, az otthon melege, a barátok ölelése, a sok beszélgetés... Ha hazamegyek, mindezt bepótolom. Addig is az eddigi legkeményebb napoknak nézek elébe, és mindenkit megnyugtatok, nem csüggedek, hiszen tudom, hogy a mostani kemény tanulós időszak miatt nagyon gyorsan el fog repülni ez a nem egész 1 hónap, s én már újra otthon leszek Pécsett! :)
Addig is puszillak titeket :)
Gitta